Tizenharmadik szezonját kezdte meg idén Dr. Kemény Dénes, minden idők legnépszerűbb vízilabda edzője. Sikerének titka talán épp kitartásában és soha nem nyugvó lendületében rejlik, valamint abban a bölcsességben, melyet az idő ajándékozott neki mindezekért cserébe. No, és persze „a csapat”, azok a játékosok, akik szintén részesei voltak az elmúlt tizenkét évnek.
A magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányával augusztus végén beszélgettünk.
- Jópárszor hívtam, mire utolértem, de nem bánom, hogy nem adtam fel.
- Sokszor eljátszom, amit kevesen értenek meg, hogy átirányítom a hívásaimat egy kikapcsolt VitaMAX kártyára. Ön nem tudhatta ezt, csak azok, akik ismernek, hogy ilyenkor SMS-t kell küldeni, ami az átirányítástól függetlenül megérkezik a bekapcsolt telefonomra – és visszahívom az illetőt, ha akarom. Ha nem akarom, nem. Például pihenés, munka, edzés közben nem szerencsés felkapkodni a mobilt. A családtagjaim, a játékosok, a közvetlen munkatársaim és a barátaim már tudják ezt a rendszert, ha azt hallják, hogy ki vagyok kapcsolva, csak küldenek egy üzenetet, hogy: „Most jó?”, és ha igen, azonnal csörgetem őket.
Az éjszakai hívásokra is ügyelek, ugyan hajlamos vagyok lefekvéskor bekapcsolva felejteni a telefont, de szerencsémre csakis lenémítva. Viszont a készülék ennek ellenére reggel csengőhanggal ébreszt, ez a tulajdonság szintén szerethetővé teszi ezt a modellt. A hívás néma, az ébresztés kellemesen hangos.
- És még szundiztatni is lehet.
- Bizony, bár a szundit kevésbé használom, mert ki van számolva az időm, így hát, csak az „ok” gomb a főszereplő. De rosszabbat mondok: sokszor már az ébresztés előtt fél órával kipattan a szemem, a biológiai órám kegyetlenül jelzi az indulást.
- B2100-as Samsungot használ. Miért pont őt?
- Ez a telefon, azokhoz a készülékekhez képest, melyeket az elmúlt években használtam, kevesebbet tud, ám különlegessége az erejében rejlik. Legutóbb láttam egy videót, ahol a Vörös-tengerben a halakról készítettek vele vízi felvételeket - de volt olyan is, hogy a sárban hempergették, aztán keresztülmentek rajta egy traktorral. A telefon pedig csak nevetett az egészen. Ezek számomra erős szempontok, nemcsak a vízközelségem, hanem a hobbim miatt is: vadászom, ezért viszonylag sokat tartózkodom erdőben, ahol por és sár van. A B2100 eddig jól bírta a kiképzést, a tudása pedig másodlagos kérdés. Hétvégén, a Balatonon fogtunk egy nagy halat a gyerekkel, lefényképeztem és elküldtem a nagyapjának MMS-ben – erre épp jó ez a készülék, nekem ennyi elég. Ami fontos még: az internet. Az e-mailjeimet napi szinten nézem, ezért létkérdés a világháló. Nem szeretek mobilon internetezni, mert ilyen kicsi kijelzőn élvezhetetlen - amúgy is, arra ott van a számítógép. De szeretem tudni, hogy ki írt, és annak mi a lényege. Ha fontos, előveszem a laptopot, és úgy tájékozódom a levél teljes tartalmáról. Ha erre nincs lehetőségem, akkor rövidre zárom: vagy felhívom a feladót, vagy megkérem az egyik kolléganőmet, hogy nézze meg a mailbox-omat, és mobilon olvassa be, alkalmasint válaszolja is meg a levelemet, ha sürgős. Ez így remekül működik.
- Ügyesen beékelődött a mindennapjainkba a mobil.
- Olyannyira, hogy ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen. Ami azért nevetséges, mert elég hosszan és tartalmasan leéltem az életemet mobiltelefon nélkül. Mégis, tényleg olyanná vált, mint egy élettárs. Fontosabb, mint a laptop. Ugyan versenyben vannak, de ha választanom kéne, hogy melyiket viszem magammal, nem kérdés, hogy a mobilom lenne az.
- Mióta részese a GSM hálójának?
- 1994 nyarán, Olaszországban használtam az első mobiltelefonomat, akkor még ott éltem, ott voltam edző. Az olaszoknál sokkal hamarabb elterjedt a mobiltelefonálás, mint nálunk, de eleinte, míg ott is csak analóg rendszerű készülékek voltak, nem vonzott a dolog. Inkább kivártam, hogy bevezessék a GSM-et. Nagyon boldog voltam, mikor Svájcban megvettem az első mobilomat, és belehelyeztem az olasz SIM kártyámat. Jó nagy, böszme Motorola volt, de megfizethetőbb áron jutottam hozzá, mint Olaszországban. Két évig használtam. Aztán egy Sony Ericssonnal próbálkoztam, tulajdonképpen kedveltem, akkor ez volt a legmodernebb, legújabb modell: viszonylag kicsi, kiálló antennával, jól megállt a lábán. Később, mikor az SMS a szolgáltatások része lett, le kellett cserélnem, mert a készülék az üzenetkezelést még nem tudta. Így jött a Nokia 6610, amit egy ismerősöm ajánlott. Pici, strapabíró készülék volt, remekül lehetett SMS-ezni vele, és egyszerűnek, érthetőnek tűnt a menürendszere. Ezért könnyen megkedveltem a Nokiákat. Túl ezen, praktikus is volt, hiszen megoldott egy viszonylag nagy problémát a töltőkkel kapcsolatban, melyeket rendszeresen otthon felejtettem.
- Régi szép idők, mikor még minden típushoz azonos töltő járt.
- Érdekes ez… Egyszerűen gondolkodik egy férfi, sokkal primitívebb agya van, mint egy nőnek. Ezt most nem kritikaként mondom, inkább csak megállapítás. Valóban egyforma töltővel léteztek akkor még az azonos márkájú mobilok, ezért vettem a Nokia után is Nokiát. Gyűjtögettem a csatlakozókat, mert hamar ráuntam, hogy a töltő mindig máshol van, mint én. Ezek után tettem egyet a konyhába, a hálószobába, az utazótáskámba, és volt egy az autómban is. Teljes „mobilbiztonság”. Egészen 2004-ig Nokia fun voltam. Aztán azon a tavaszon, az Olimpiai Bizottság szponzorától, a Samsungtól kaptam egy készüléket, amit többen dicsértek – és azonnal átköltöztem abba. Emlékszem, Kásás Tamástól tanultam meg, hogyan kell egy kézben, egy ujjal kinyitni és becsukni az E700-at. Azóta Samsungos vagyok.
Gyártótól függetlenül jegyzem meg: nekem még nem volt olyan telefonom, amelynek akksija egy napnál tovább bírta volna. Nyilván sokat telefonálok, sokat e-mailezem, SMS-ezem, hisz a csapattal is a legfontosabb dolgokat körüzenetben küldjük el egymásnak. De ezt még nem tartom elég indoknak ahhoz, hogy a reggel feltöltött készülékem estére lemerüljön. A mostani telefonom ilyen szempontból szintén nekem lett kitalálva. Hosszú évek óta az első mobil, melynek két-három napig bírja az akksija, pedig ma sem beszélek kevesebbet.
- Nemrég a Vodafone Aranygálán kivételes összeállításban láthattuk csapatát.
- Különleges alkalom volt. Egymás ellen játszhattak a fiúk. Próbáltam úgy összeállítani őket, hogy valóban egyenrangú két csapat legyen. Ötezer ember jött el, a nézők is megérdemelték a komoly játékot. Érdekes, mert a játékosokban mégis volt egy reflexszerű kényszer, két órán keresztül egymást szabadon hagyva, nagyon szórakoztatóan játszottak – de nem küzdöttek. A védők igen kesztyűs kézzel bántak a csatárokkal, ami a közönségnek nagyon tetszett. Kicsit olyan volt, mint egy edzés utáni gyakorlás: hol az egyik csapat játszott jobban, hol a másik. Miután a játékosok ötletére kísérleti szabályokkal ment az egész bemutató, a második negyed után összehívtam a két csapatot. Annyit mondtam csak, „gyerekek, így soha nem fogjuk megtudni, hogy ezek a kísérleti szabályok jók, vagy sem, mert ha nem vesszük komolyan, és hagyjuk a csatárokat bohóckodni, nem derül ki a szabály működésének milyensége”. Azt kértem, hogy úgy küzdjenek, mint egy igazi meccsen. Onnantól kezdve hatalmas elánnal játszottak, jó kis szoros mérkőzés lett belőle.
- Ezen a ponton találkozik mostani mobilja a Vodafone Aranygálával.
- Épp itt. Ez a telefon az, melyet a gála kapcsán a hirdetésekben lehetett látni. Csepeg a fürdőnadrág, hát, csepeg vele együtt a mobil is: ahogy már említettem, ez egy ütés, por és cseppálló készülék. Legutóbb Rómában, a világbajnokság edzésén bedobtam Gergely Pistának a vízbe, hogy telefonáljon kicsit. Ő felvette a medence aljáról, és beleszólt. Bevallom, örültem, hogy jön egy hívásom, mert így legalább vagánykodhattam a fiúk előtt, hogy nekem milyen „víz alatti” készülékem van. Gondoltam, megtréfálom őket.
- És bejött?
- Persze, mikor csobbant, mindenki rémülten odakapta a fejét, és csak néztek...
-bfk-
(Az interjú eredetileg a Mobilkor magazin 2009. szeptemberi számában jelent meg.)
